Másnap reggel elment dolgozni, és minden zajlott a maga útján. Reggel első dolgom volt, hogy feladjam az autónk hirdetését, majd napközben (ismét) kértem időpontot az ügyvédhez. Közben még a nőgyógyászhoz is el kellett mennem receptekért. Meséltem neki a történteket, meg volt döbbenve. Mikor pedig kértem, férjemnek is írjon fel valamit rákérdezett, hogy cián jó lesz-e? Végül mégis a gyógyszer mellett döntöttem.
Délután, amikor hazaért, összeszedett néhány holmit egy hátizsákba, ruhákat, piperét, és közölte, hogy este megy beszélni a nővel.
Én a fiukkal elmentem apukámhoz, hogy egy kicsit elterelődjön a figyelmem. A kisebb egész úton kérdezgette: apa? apa? Én meg összeszorult torokkal ismételtem meg századszorra is, hogy apa nincs, elment, pá-pá…
Este későn ért haza.
–Na? Mi lesz? Hol alszol?–kérdeztem
–Visszamehetek.
Ekkor elfogott a megmagyarázhatatlan düh. Hogy lehet, hogy ők boldogok lesznek, én meg nem? Mivel érdemeltem ezt ki?
–Akkor menj! A szükségesnél többször nem akarok veled találkozni!–mondtam olyan pokróc hangnemben, ahogy csak tőlem telt.
–Értem.–felelte és kerülte a tekintetem. Felszedte az összekészített motyóját és a gyerekek fejére egy-egy puszit nyomva elment.
Ismét jött a már megismert rutin, amiben csak én vagyok és a kicsik. Vacsora, fürdetés, mese, mondóka, altatás. Mire elaludtak, olyan álmos voltam, hogy aludtam mintha leütöttek volna. Nem volt ébren hánykolódás vagy rémálmok. Egyszerűen csak aludtam. Augusztus közepe óta először nyugodtan.
A következő nap a bölcsiben meglepően jól ment. Kilenctől ebédig kint üldögéltem a folyosón, csak ekkor hívtak be, hogy az üvöltő gyerekem ne zavarja a többieket az evésben. Persze, amikor szeme előtt voltam, már minden rendben volt. Megebédelt, majd elaludt, igaz ott ültem mellette a földön és simiztem a buksiját, de ez így is hatalmas lépés volt.
Délután meglátogatott keresztanyám. Aggódik a család, mondta, de látja, hogy nincs miért. Jól viselem, hiszen számítottam rá.
Új nap virradt. Ismét jól aludtam, hiszen nincs megnyugtatóbb a bizonyosságnál. Mint előző nap a gondozónővel megbeszéltük, csak beadtam a gyerkőcöt, és délig haza is mehettem.
Tettem, vettem, majd nekiálltam a közös emlékek elpakolásának. Ott voltak a jegyek, amiket eltettünk emlékbe, a szerelmes levelek és üzenetek, a mézeskalács szívek, amiket Ő adott nekem és a kis fotókönyv, amit én csináltam neki, és amiben a kapcsolatunk kezdetétől az esküvőnkig voltak képek rövid, kedves megjegyzésekkel. Amikor kezembe vettem a karikagyűrűjét elemi erővel rám tört a zokogás. Csak álltam a létra tetején és csaknem üvöltöttem a fájdalomtól. Keserves és fájdalmas volt a felismerés, soha többé nem fogja az ujjára húzni.
Én még hordom az enyémet, csak arra a négy hétre vettem le, amikor először elhagyott, dacból és figyelmeztetésül talán. Most addig szeretném hordani, amíg még a felesége vagyok.
Este jött is a cuccaiért. Zavarban voltunk mindketten. Mutattam neki az emlékeinkből rakott kupacot.
–Válogasd ki, mi kell, mi nem és tüntesd el. Én látni sem akarom őket.
Az ottlétét kihasználva leszaladtam a közértbe egy karton tejért és mire visszaértem, már hűlt helye volt a közös múltunk kupacának. Nem mertem megkérdezni, mi lett a holmik sorsa?
Közben már hívta a nő, hogy a ház előtt áll, viheti a zsákokat. Rosszullét fogott el, mint megannyiszor, ha a nőre gondoltam. Hányinger, émelygés és szédülés, az egész testem tiltakozott ellene, az ellen, hogy valaki más lépjen a helyembe.
Levitte a cuccait, majd visszahozta a pince kulcsát.
–Tudod,–jegyeztem meg–a nagy, amikor mérges rám, azzal fenyeget, hogy nem lesz többé a fiam és elköltözik…
–Majd beszélek vele–ígérte
Adott puszit a fiuknak, majd belekezdett, hogy elmesélje, mi történt a munkahelyén, de félbeszakítottam:
–Egyik felem szívesen végig hallgatna, de a másik…–nem tudtam folytatni, mert elfutották a szemem a könnyek, de nem is kellett.
Szó nélkül sarkon fordult és elment.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: