Visszakozás

Az eseménytelen éjszakát mozgalmas délelőtt követett. A kicsi bölcsis beszoktatása zajlott éppen és nem zökkenőmentesen. Mikor szem elől tévesztett rögtön pánikba esett és üvöltött. A gondozónő nem tudott mit tenni, behívott, hogy legyek a gyerekkel, mert nem lesz jó vége az órákig tartó üvöltésnek. Így hát bent töltöttem a délelőttöt a nyüzsgő bölcsiben, ezzel sikeresen elterelődött a figyelmem a nyomasztó gondolataimról.

Bezzeg délután! Mardosott a félelem, a bizonytalanság. Mi lesz velünk? Mi lesz velem? Valahogy ki kell kényszerítenem a végleges döntést a férjemből!

Hívtam sógornőmet, és elmeséltem neki az előző nap történteket. Megkértem, beszéljen vele, mint testvér a testvérrel, hátha segít neki a döntésben.

Húgomnak is elmeséltem a történteket, és elárultam neki, hogy rettentő rossz érzésem van: azt hiszem, nem lesz ennek ismét jó vége.

Később, mikor az oviból hazafele tartottunk a gyerekekkel, férjem elénk jött, hogy segítsen felcuccolni a fiúkat, és –legnagyobb döbbenetemre– az arcomra adott két puszit köszöntés képpen, mint egy mezei ismerősnek. Ő észre sem vette, de nekem a gyomrom borsónyira szűkült.

Pár perc múlva sietett is tovább, a haverjához segíteni valamit, aki történetesen az „exnője” sógora. Nem voltam nyugodt és sógornőm is csak fokozta a paranoiámat, mert szerinte is a nőhöz ment.

Kicsit később rácsörögtem

–Szia! Merre vagy? Haza érsz vacsorára?

–Itt vagyok a Tibinél, nemrég értem ide. Sietek, ha végeztem, már megyek is!

–Rendben. Szeretlek!–mondtam hangsúlyosan

–Igen… Szia!–mondta, és tudtam, nem viszonozhatja a szeretlekem. Biztos voltam benne, hogy ismét ott van, és kellemetlen neki a hívásom.

Később, sokkal később ért haza.

–Kérsz vacsorát?

–Nem túl sokat, mert tele ettem magam szőlővel.

–A Tibinél??–csaptam le rögtön, hiszen már tudtam a választ.

–Nem. Ott voltam a házánál, Tibit kísértem el, volt valami dolga. Beszélgettem vele egy kicsit.

–Ő is otthon volt?–kérdeztem reszketve

–Nem. Dolgozik.

–Akkor most mi lesz? Döntened kell! Én ezt nem bírom idegileg, lelkileg.

–Tudom, de őrlődöm. Nagyon hiányzik, szeretem. Lehetséges, hogy egyszerre két nőbe legyen szerelmes az ember?

–Nem.–mondtam határozottan, bár magam sem tudtam, mit gondoljak. Szerencsére nem volt még ilyen tapasztalatom.

–Elmegyek.

–Hova mész? Vissza hozzá?

–Nem akarja. Szeret, de fél. Fél, hogy megint ott hagyom.

–Ezt meg tudom érteni…

–Tudom.–mondta bánatosan

–Drágám! A végén, meglásd, a két szék közül a pad alá fogsz esni!

–Igen, azt hiszem ez lesz.

–És hol fogsz ma aludni?–kérdeztem

–Itt szeretnék…

–Mégis hogyan? Épp most szakítottál velem!

–Kérlek! Nincs hová mennem! Holnapra kitalálom, mi legyen.

Kelletlenül beleegyeztem. Az este hátralevő részében nem is beszéltünk. Minden zajlott a szokásos mederben: fürdetés, meseolvasás, mondókázás. Mikor a gyerekek elaludtak, szó nélkül bementem a hálónkba, a feltámasztott párnára döntve a hátam ülve elhelyezkedtem, és vártam.

Egy perc múlva ő is megjelent, leült mellém és csendesen elkezdtünk beszélgetni. Szó esett múltról, jelenről, jövőről. Sokat nevettünk, nosztalgiáztunk. Elmondtam, hogy vele sem volt könnyű együtt élni és csodálkozva hallgatta, ahogy soroltam a kisebb-nagyobb hibáit. Ezek, ha az ember szeret valakit és békés együttélést akar, szóba sem kerülnek, mert toleránsnak kell lennünk a párunkkal szemben. Viszont most, hogy okuljon belőle és hogy tudja, Ő sem hibátlan, el kellett mondanom.

–Jönnek elő a sérelmek–jegyezte meg

–Ezek nem sérelmek, csak segítség a későbbiekre.

–Én már nem változom…

–Dehogynem–mondtam, hiszen épp most változott óriásit és nem épp előnyére.

Egymás kezét fogva halkan beszélgettünk. Hajnali egy után egymást átkarolva aludtunk el.