Az újrakezdés

Péntek volt. Az ötödik házassági évfordulónk napja.

Az előző napokban azon dolgoztam, hogy kiegészítsem a blogom az elmúlt évek történéseivel. Reggel, ébredés után vettem egy mély levegőt és elküldtem a férjemnek az esküvőnkre vonatkozó bejegyzést. Veszíteni valóm nincs, gondoltam, elolvassa és meglátom, mi lesz.

Néhány óra elteltével hívott is.

–Olvastam. És értem, hogy miért küldted.–mondta

–Akkor jó.–válaszoltam, holott én magam sem tudtam, mit várok ettől. Talán egy kis nosztalgiát? –Van még ott olvasni való! Akkor kezdtem, mikor összejöttünk. Olvasd el, ha szeretnéd!

–Oké. El fogom.–válaszolta. Röviden beszéltünk a gyerekekről is, majd bontottuk a vonalat.

Ismét eltelt néhány óra, csörög a telefonom. És ismét Ő az.

–Végigolvastam! Már nem is emlékeztem mindenre.

–Tudod, egy részét bőgve írtam le, például az első terhességről szólót. De le kellett írnom.

Beszélgettünk múltról, jelenről, szigorúan kerülve a kényes részeket. Szóba kerültek a vizsgáim, a kocsi eladása, a munkakeresés. Ekkor egy kicsit elpityeredtem.

–Mikor meglátják, hogy két gyerek, már fel sem hívnak.–keseregtem–Hát, ha még meghallják, hogy egyedülálló… Inkább leteszem, szia!

–Le akarod tenni? Ne tedd le!–kérlelt–Beszélgessünk még!

–Szeretnéd?–kérdeztem vissza szipogva

–Nagyon!–válaszolta. Legalább félórán át beszélgettünk még. Mielőtt letettük volna, megjegyezte, hogy milyen jó volt beszélgetni velem. Én helyeseltem.

A nap folyamán többször hívott. Néha az olvasottakkal kapcsolatba, néha csak eszébe jutott valami. Sokszor végigolvasta a bejegyzéseket, mondta, és megrohanták az emlékek.

Aztán este, mikor épp kocsiba szálltam, hogy haza induljunk apáméktól, csörgött a telefon. Ő volt.

–Szükségem van a kocsira.

–Oké,–mondtam–csak hazaviszem a fiukat és viheted. Vagy felvegyelek valahol? Baj van?

–Eljövök onnan.–mondta csendesen.

Megdöbbentem.

Öt perc múlva már az anyósülésen ült.

–Hova mész?–kérdeztem

–Nem tudom.–válaszolta

–Hazajössz?

–Igen. Szeretnék.

Nagyot dobbant a szívem. Végre HAZAJÖN! Határtalanul boldog voltam.

Még aznap hazahozta a cuccai nagy részét.

Vasárnap a vizsgáim után elvitt moziba. Csodásan éreztem magam. Sokat sétáltunk kézen fogva, andalogtunk, ölelkeztünk. Olyan volt, mint kapcsolatunk elején.

–Szeretlek!–mondta sokszor–Hiányoztatok!

–Miért jöttél vissza? Miért vártál eddig?

–Nagyon sokat veszekedtünk.–mondta–Nem erre számítottam, mikor elmentem. Nem tudtuk megismerni egymást, annyit dolgoztunk mindketten.

Ez hidegzuhanyként ért. Mégsem miattam jött vissza, csak pótlék vagyok? Próbáltam elhessegetni a borús gondolataimat.

Kedden délután anyósra hagytuk a gyerekeket és elmentünk az Árkádba elkölteni a szülinapomra kapott pénzt. Ismét nagyon romantikus hangulatban telt az idő.

A hét többi része munkával telt. Még kétszer ment vissza a nőhöz az ottmaradt cuccaiért. Mindkétszer végtelen rettegés vett erőt rajtam.

Eljött a vasárnap. Szülinapi bulit rendeztünk a kisebbik fiunknak. A család volt rá hivatalos. Apámtól kellett kölcsönkérni asztalt és székeket, meg néhány tányért és evőeszközt.

Jól sikerült a parti. Miután mindenki elment, férjem visszavitt egy adag széket, meg az asztalt apuhoz. Soká maradt, majd hazaérve látszott, valami nem stimmel vele.

–Mond el, mi a baj!–kértem. Kevés unszolás után elmondta:

–Voltam nála. Vissza kellett tenni a csatornát, ami múltkor elmaradt. Beszélgettünk. Furcsa volt ott lenni és látni őt.

Jeges félelem szorította össze a szívem. Ismét megteszi? Itt hagy?

–Szeretsz te engem?–kérdeztem

–Szeretlek.

–De szerelemmel szeretsz?–a kelleténél hosszabbra nyúlt csend után szólalt meg.

–Igen, szerelemmel szeretlek. Csak nagyon nehéz elfelejtenem. Tudod, én el AKARTAM menni, de nem működött. Nagyon sokat gondolok rá, de a végén mindig előjönnek a rossz dolgok, amiket tőle kaptam. Tőled pedig nem kaptam rosszat.

Ez nem volt éppen szerelmi vallomás. Elkeseredtem.

–Azt akarom–mondtam-, hogy miattam gyere vissza, ne azért mert a másik nem működik, vagy mert a többiek piszkálnak miatta!

–Értem.–mondta

Az este szokásosan telt, csak az én gyomrom állt görcsben a bizonytalanságtól.